Csó(na)k
Parányi, összetákolt csónak
Csak kicsiny szeglete a jónak.
Nekem egy világot jelentett
E tutaj, mit tegnap megleltem.
Legnagyobb vágyam volt világot
Látni, csak menni és egy álmot
Hajszolni a végtelenségig,
Végig, a horizont egéig.
Tutajom vitt, de visszahúzta
Őt valami a partra. Úsztam
Volna, de hosszú távon fárad
Izmaim minden sejtje. Száraz
Partra vágyott a tutaj. E kis
Nézeteltérésünk - az, s ez is -
Sziklának vezetett egyszer. De
Megjavítottam. Erősebb lett.
Újra és újra partra sodort,
Vagy kegyetlenül vízbe dobott.
Végül feladtam. Álmaim is.
Eltűntettem már deszkáit is.
De jött valaki. Megtanított
Csónakot faragni. És hívott
A tenger, friss habjai közé.
Beültem én a Mester mögé,
Kezelni is megtanultam a
Faragott művet. E csónak az.
Alkotás. Felbecsülhetetlen
Érték. Sajátom is már kezdett
Alakulni, csónak formára.
Szükségem volt még gófer fára,
Hogy Noét utánozzam, de csak
Reméltem, csónakom most nem majd
Csak a partra visz, hanem messze
Kék égre, földre, mindenekre.
Meg is kaptam egyhamar, mindent,
Mire csak vágytam, nem is kincset,
Egy világot mutattál nekem.
Több kellett. Meg is billentettem
Kicsiny hajóm. Érinteni a
Hullámokat. Veled lenni csak.
Ki is borultam volna, de te
Egyensúlyba hoztál. Jó veled.
Megmentesz, megóvsz, csodát mutatsz,
Ha eltűnök, utánam kutatsz.
Nélküled hamar elsüllyednék.
Nélküled ez mind csak üres tér.
Hiányzik az ég élénk kékje -
Két szemed égkék-jégkék fénye,
A hullámok apró fodrai -
Ahogy átölelnek karjaid,
Mint zöld mezőn járva simogat
Fűszál, ha érinthetsz, az olyan.
Vízről szemembe csillanó fény
A nevetésed. Nem izzófény,
Hanem napfény. Édes, meleg, jó.
Sokszor nem jut egyembe egy szó,
De rád gondolok, s már nem számít.
Csókod perzselő tüze kábít,
Melyet még soha meg nem kaptam,
De már érzem tudatalatt'-ban.
Ha te nem vagy velem, semmim sincs.
Nincs se fény, se tűz, se hang, szín sincs,
Se víz, se föld, se levegő. Egy
Pillanatra én sem. Időre
Sincs szükségem, csak te légy velem.
Különben holttestemre sem lel,
Ki keresne, mert elmerülök
Gondolatimon keresztül s közt
A hiányod alkotta űrben,
Mely csak határtalan, s a zűrben,
Mi a fejemben van, s nem szűnik.
Bonyolult, s végtelennek tűnik.
Visszatérsz, és könnytengeremből
Vödrökkel mentesz a tengertől,
Míg ki nem ürül csónakom, s én
Biztonságban nem vagyok ott. És
Átölelsz, magadhoz szorítasz,
Csókjaiddal beborítasz,
Fülembe súgsz egy szót: szeretlek.
Szívem, s lelkem is tiéd lehet.
2019. április 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése